A közösség ereje

Egy ideje részt veszek közösségi események szervezésében, főleg a helyi önkéntesekkel (Kosdi önkéntesek), illetve magánakciók keretében. 

Ezen rendezvények egy része inkább  a lelki egyensúly megteremtéséhez és fenntartásához kellenek, de vannak olyanok is, amelyek a testet ugyanúgy megmozgatják, mint a lelkünket.

Ilyen volt például a futás a tarahumara nők tiszteletére.

Íme az esemény kiírása a facebookon:

"A mexikói tarahumara indián törzs tagjai szenvedélyes futók, s bár nem használnak pénzt, indulnak futóversenyeken is, gazdaságuk alapja ugyanis a cserekereskedelem. Társadalmukban teljes egyenjogúság van, "a férfiak előzékenyen és tisztelettudóan bánnak a nőkkel, és gyakran látni őket derekukra kötözött kisgyerekekkel,akiket ugyanolyan szívesen hordoznak ide-oda, mint az asszonyok. Igaz, férfiak és nők külön versenyeznek, de főleg praktikus okokból: a kisgyermekes anyáknak, épp elég dolguk van, nem engedhetik meg maguknak, hogy 2 napon át futkorásszanak a Barrancasban. Nem távolodhatnak el túlságosan az otthonuktól, a női versenyek ezért rendszerint rövidek (tarahumara mércével a rövid 60-100km közé esik)."(Christopher McDougall: Futni születtünk) A nők csodaszép, színes, klasszikus fazonú nyári ruhákban futnak és szandálban. Mivel azonban mi puhány európaiak vagyunk, a szandál, saru viseletét nem javasoljuk, azt ajánljuk, hogy mindenki maradjon a megszokott futócipőjénél! 

Helyszín: bárhol a világban.

Időpont. 2014. szeptember 5, 19:00"

Képes beszámoló a kosdi csapatról:

Hírünk a Kosdi Krónikában

2012. május

Pár hónappal a versenyszezon előtt jól kigondoltam, hogy itt vannak ezek a csupaszív, csupaerő lányok, majd jól benevezem őket a Kinizsi 27 km-es távjára egyik nap, aztán másnap lefutjuk váltóban a 7,5 km-t, két csapat plusz egy teljestávú, hú de szuper lesz. 

Ha a két esemény fordított sorrendben zajlott volna, semmi gond nem lett volna. Viszont úgy alakult, ahogy, így hát a vasárnapi futóversenyre ketten mentünk, Eszter, aki nem volt szombaton, és én, hogy megmentsem a haza becsületét :-)

Képes beszámoló következik.

Kinizsi-25 

A messzi távolban az emelkedő mind tele van emberekkel

A távolabbi két domb még vár ránk

Kilátások: 

Ez már a cél

Kriszta és Györgyi is beértek

Csapat 1.

Csapat 2.

Coca-Cola Testébresztő Női Futógála:

Before

Itt még lelkesek vagyunk

Elindultam

Miközben én futottam, a gyerekek vattacukroztak

Beértem, elfáradtam, ügyes voltam 

Eszter is fut, mindjárt beér. Ahhoz képest elég vidám :-)

After

Néptánc csoport

A félmaratonról és a gondolatok kevésségéről

Azt mondják, az első félmaraton is ugyanúgy megmarad az emberben, mint az első maraton.

Nekem biztosan, annyi minden miatt vágtam neki, hogy biztosan emlékezni fogok rá.

Minden 2010 őszén kezdődött, amikor először elmentem Zitával a veresegyházi erdőbe nordic walkingozni. (Örök hálám neki! :))

Gyakorlatilag azóta gyalogolok rendszeresen, két év kellett, mire a futás külön sportként is megjelent az életemben. A nordic walking nagyon jó előszoba a kezdő sportolóknak; a furulya szokott eszembe jutni, a gyerekek a zenetanulást nagyon sokszor furulyatanulással kezdik. Van, aki megmarad a hangszernél, és mellett kezd más hangszert is tanulni, van, aki a furulyát teljesen elhagyja, és "komolyabb" hangszerre tér át.

De én okosan beláttam azért, hogy a nordic walking egy nagyon komoly sportág, nem a bottal sétálásról szól, hanem kondíciót növel, gyorsít, erősít, mindezt úgy, hogy kíméli az ízületeket, gerincet, térdet. 

(És innen üzenem, hogy a furulya is egy nagyszerű hangszer, szerencsére a lányom megmaradt mellette, már öt éve furulyázik, és esze ágában sincs váltani, csodálatos darabokat csodálatosan ad elő, igazán büszke vagyok rá)

A gyaloglás mégis kicsit háttérbe szorult mostanság, mióta rákaptam a futásra és hát - most már mondhatom -, hogy a triatlonra. 

Aztán az embernek eljönnek az életében mindenféle dolgok, munkahelyi, magánéleti, teljesítménybeli hullámvölgyek, próbálja egyensúlyban tartani a dolgokat (a gyerek-munka-házasság kombóját), rájön egy-két fontos dologra, változtat, dönt, egyesít, szétválaszt, sorrendeket állít fel, kapaszkodik - elenged: felnő.

Nálam ez elég sokára jött össze, de úgy tűnik, beértem végre. Persze, ez nem egy hirtelen varázsütés, egy folyamat vége (vagy eleje?), de tudom, hogy ez már a Sárga út, ami mentén most már haladok, másképp, mint eddig.

Ezen a kis ösvényen indultam el, mint Dorothy, 2014. július 20-án Vácról északi irányba, azzal a gondolattal, hogy meglátjuk, meddig jutok, a cél lehet a félmaraton, de ha Verőcénél visszafordulok, akkor sem fogok magamra haragudni, akkor is tudni fogom, hogy ez most ennyi, és nem több.

Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy a maraton annyira hosszú, hogy az embernek elfogynak már a felénél a gondolatai, és egy idő után ugyanazokat pörgeti magában újra és újra. Akkor nagyon jól szórakoztam ezen a mondaton, de rá kellett jönnöm, hogy ez valóban így van, egy félmaraton sem kellett, hogy kiürüljön az agyam, és a visszaúton már csak bambultam magam elé, sorra vettem, amit addig végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy semmi nem maradt ki, az életem problematikája nem olyan bonyolult, hogy kitartson 21 km-en keresztül. :)

Felszerelés

Na de ne szaladjunk előre. 

Az egész úgy indult, hogy azon a vasárnapi napon teljesen egyedül maradtam itthon, a gyerekeim nyaraltak, a férjem elutazott, itthon ültem és egyszer csak elkezdett bizseregni bennem valami. Van ez a jó izgulás, amikor mocorog az ember, a lábában van a bugi, nem is tudja, mért, de érzi, hogy olyankor menni kell.

Na pont ezt éreztem. Összeszedtem a holmim, övtáskába 2x3 dl izotóniás ital (5 km-ként másfél deci), kompressziós zokni, térdszorító (jobb térdem belső része fájdogál), bekentem magam sportkrémmel, a kámfor illatától már futhatnékom van, hiába, a pavlovi reflex...

Felvettem a futócipőt és beindultam  Vácra. Este 7 volt, mire elindultam  Kisvácról. 

Az út önmagában nem volt nagyon érdekes, voltak benne meglepő emelkedők, amiket nehezen viseltem, főleg mentálisan, arra gondoltam, mi lesz, ha még ezt is le kell küzdenem, de persze eszembe jutott, hogy visszafelé ugyanez majd lejtő lesz, és az jól fog esni.

Megállapítottam, hogy Verőce kurva messze van Váctól, és ahhoz képest Kismaros már egész közel. Kismaroson letértem a Dunához, az egyik háznál éppen locsolt egy uraság, megkértem, legyen szíves öntözzön már meg engem is, ha már ekkora slag van a kezében, mire ő nagy boldogan össze-vissza locsolt, csurom víz lettem, és nagyon jól esett. A Dunában még megmerítettem a sapkámat, készítettem néhány szelfit, már csak a tisztesség kedvéért, és visszaindultam ugyanazon az útvonalon. Mondtam egy kutyáját sétáltató néninek nagyon büszkén, hogy na most akkor visszafutok Vácra. A döbbenet nem maradt el, én pedig jól kihúztam magam, és elindultam.

Visszafelé már tényleg nem maradt semmim, amin törhettem volna a fejem, megoldottam az összes problémámat, mindenkinek kiosztottam a feladatokat, mindenkit megdicsértem és leszidtam, megvolt a világbéke is, és aztán jól besötétedett, ripsz-ropsz. Verőcén majdnem megálltam hekkezni, annyira elegem volt az egészből, de arra gondoltam, nem lehetek ilyen papírkutya, a kétharmada már megvan, ne bolondozzunk már.

Mire Vácra értem, már egy pár km óta a telefonommal világítottam magam elé a bicikliúton, nehogy belehajtsak egy kivilágítatlan szatírba, érdekes módon nem féltem, de azért szedtem a lábam. 

A múltkor volt egy nagyon fura álmom: azt álmodtam, hogy a Szabadkikötő úton (ami Csepelre visz), ahogy éppen bringáztam,  találkoztam egy pasival, aki úgy nézett ki, mint Alex Claire. Meg akart verni és tartott felém az ütővel, lendítette, hogy majd jól rám üt, de nekem eszembe jutott, amit a férjem (wing tsun kung fu!) szajkóz folyton, hogy nem hátrálni kell az ütés elől, hanem belépni, mert akkor nem talál el, és aztán jól torkon vagy szemen eltalálni, akármivel, de lehetőleg nagyon fájjon neki. Na én az alkarommal úgy torkon nyomtam álmomban, hogy ott helyben elterült, én meg gyorsan eltekertem a biciklimmel.

Na ez az álom jutott eszembe vasárnap is, nem félek én semmitől és senkitől, erős vagyok és bátor, és különben is, jöjjön, aminek jönnie kell.

Szemben Visegrád

Mire visszaértem a kocsihoz, nagyon-nagyon-nagyon elfáradtam, de elképesztően rettenetesen, úgy, hogy 10 percig támasztottam az autót, majd újabb 10 percig csak ültem, és csak azután kezdtem el nyújtani és végül hazajönni. Mondanom sem kell, hogy  nagyszerűen aludtam. 

Az időeredményemmel nem voltam elégedett, kicsit hőbörögtem, hogy milyen lassú voltam, főleg a vége

felé sokszor belegyalogoltam, de a befektetett energia, a teljesítés és a teljesítmény maga, ezek azért büszkeséggel töltenek el, persze azóta mindenkinek elújságolom és mára már azt sem gondolom, hogy az őszi Wizzair félmaratont kihagynám, mert azt hiszem, mégsem hagyom ki, hanem lefutom. A férjemmel. Hogy együtt is legyen meg.

VÁGTATÁR

Tartozom az emberiségnek egy beszámolóval, de főleg magamnak, hogy évek múlva, amikor már rutinos és menő triatlonista leszek, jót röhöghessek 39 éves csitri önmagamon.

Akkor következzen:

That's one small step for a mankind, a giant leap for me.

Helyszín:

XXX. jubilieumi SporTolna Triatlon Fesztivál, Fadd-Dombori.

Elkezdték már pedzegetni októberben az egyesületben, hogy majd jön a faddi triatlon, amikor három napra mindenki levonul, és az egy hatalmas buli, majd milyen jó lesz. Akkor én egyből gondoltam, hogy nehogy már csak a gyerekek versenyezzenek, majd én is beállok egy anya-váltóba (egyéniről akkor szó sem volt), mert az Én-Te-Ő váltó a legklasszabb, és addigra majd már a többi anyák is felkészülnek, persze velem együtt.

A gyerekek rendesen járnak edzésre, nekik nem kérdés, az apák is edzenek, úgyhogy aki úszni tud, mind nevez egyéniben is, aki pedig nem tud jól úszni, a váltóban indul.

Eljött a tavasz, én pedig töretlenül edzettem, na jó, nem annyira, mint kellett volna, mert azért szörnyen lusta vagyok (ha nem lennék lusta, hihetetlenül gyors lennék!), leküzdöttem az összes bringás félelmemet, elkezdtem lejárni az uszodába is, hogy lássam, egyáltalán tudok-e még úszni.

Eddig úgy voltam az úszással, hogy az megy valahogy, hatéves koromban megtanultam úszni, s ennyi. Gyerekkoromban nagyon szerettem a vizet, de felnőttem, és hosszú hajam lett és az egész olyan bonyolulttá vált, és különben is, ide-oda úszni a hosszokat rettenetesen unalmas dolog. Aztán most nyár elején lementem az uszodába, és kaptam néhány instrukciót, megnéztem néhány videót és elvárt időeredményt, és nagyon hamar rájöttem, hogy sehol nem vagyok. De annyira, mint Oscar a Cápamese c. filmben, Sykes, a főnöke szépen levezette:

Sykes: A tápláléklánc. Látod? A csúcson Don Lino, aztán én, majd a rendes halak.

Oscar: Vagyis én.

Sykes: Nem. Planktonok, egysejtű amőbák.

Oscar: Ééés aztán jövök én?!

Sykes: Közeledünk, türelem. Korallok, kövek, bálnaürülék és itt vagy te.

Elkezdtem egy kicsit ráfeküdni a dologra, ki is derült, hogy ez nem unalmas cseppet sem, ha az ember a mozdulataira figyel. Úgy gyakoroltam szárazföldön, hogy itthon elővettem a karmozgást, amit az edző mutatott, csak úgy a konyhában nekiálltam gyakorolni. Állati nehéz a gyorsúszás koreográfiája. A legjobb az volt, hogy a medencében visszajöttek a mozdulatok, és szép lassan (szinte) automatikus lett a has alatt levitt tenyér, a fül mellett fel felhúzott kéz vállérintéssel, már csak a levegővételt és a  krallt kellett összehangolni vele és kész is. Persze, nem megy _annyira_ jól, mint szeretném, de haladok, jövő nyárra mindenképp tervben van, hogy bő öt perccel hamarabb végezzek a 750 m úszással :)

A futás továbbra is gyenge pontom, futottam már 5:23 m/km-t, persze, kemény másfél km-t bírtam (a Coca-Cola Női Futógálán, ahol a gyerekeimmel indultam hármas váltóban, nem akartam égetni magam, hogy milyen csiga vagyok, még így is lemaradtam mögöttük fél perccel :) 

Egyszerűen nem tudok gyorsulni, persze, tudom az okait, a túlsúly, a lustaság, a rossz edzésterv, ez mind benne van, a legidegesítőbb, hogy TUDOM, mit kéne csinálni ahhoz, hogy felgyorsuljak, de valahogy képtelen vagyok normális edzéseket tartani magamnak. 

Mostanra azért elértem már, hogy a 6:30 ezreseket viszonylag biztonsággal tudom tartani, (persze a múltkori félmaraton sokkal lassabban ment, de nem abban a távban gondolkodom egyelőre, a 70.3 majd pár év múlva esedékes :)), szeretném hinni, hogy 10 km-en is tudom ezt tartani, na jó, igazából 6:00 alatt kezdeném érezni először, hogy nem csoszogok, hanem futok. Elméletben kurvajól megy ám. Minden :)

Kerékpár: a gyerek egyesületi bringáján egyszer ültem a verseny előtt, és megállapítottam, hogy az országúti bicaj istencsászárság, és majd ha tudom tartani a 25 km/h tempót, akkor az elég jó lesz és két órán belül be is fejezem a sprinttávot.

NA ehhez képest:

Szombat délelőtt leversenyeztek a gyerekek, 5-15 évesek, egy csomót bőgtem meg szurkoltam, elcsukló hangon próbáltam ordítani, hogy HAJRÁÁÁ ... na az vicces, mikor az ember bőgve próbál üvölteni. Próbáltátok már? Nem lehet.

Ebéd utánra már volt egy kis cidri a lábamban, a női felnőtt mezőny 15:15-kor rajtolt a holtág közepéből, úgyhogy kb. 6-8 percet lebegni kellett a vízben, mire elindulhattunk.

Rengetegen indultak a felnőttek között, a 16 évesek is már ezt a távot futják, 0,75-20-5 km. 

Velük nyilván nem állok le izmozni, maradnak a negyvenesek, akikből szintén rengeteg volt, természetes, ilyenkor indulnak be az önmegvalósító hormonok, a kapuzárási pánik (a férfi negyvenesek még annál is sokkal többen voltak :)), klimax, kit mi hajt. Nekem még ott van a gyerekeim előtti példa, igen, tudom, hogy ez olyan izé dolog, de meggyőződésem, hogy tévé előtt sörözve hiába ugatok nekik az egészséges életmód és a sport fontosságáról. Meg hát lássák, hogy utolsónak lenni nemhogy nem ciki, de hatalmas élmény, hogy az ember önmagát legyőzve, átmászva a hatalmas sziklákon, megküzdve a sárkánnyal végül eléri a célt. 

A verseny.

Az úszást majdnem 19 perc alatt sikerült elvégezni, ami nagyon rossz eredmény, és egyáltalán nem vagyok vele elégedett. Vigasztalt a tudat, hogy még mögöttem is jöttek be úszók :)

A depózást gyakorolni kell, jó sok időt szórakoztam a depóban, lábtörlés, zoknihúzás, egyszerűen nem tudok zokni nélkül futni ebben a cipőben, de az időeredményem annyira amatőr, hogy a zoknizás teljesen mindegy egyelőre.

A bringa, hát az egy álom volt. Bolyoztam. ÉN! Hogy az mekkora menőség! Életemben nem mentem bolyban. Mesélték már, hogy lehet pihenni, meg hogy szélárnyék meg sebesség, na de hogy ez a gyakorlatban tényleg ilyen jó, azt sose gondoltam volna. 30 km/h átlagot mentem, amit soha életemben nem hittem volna. Tökjó volt!

Meglett ennek a böjtje, mert nem tudtam, hogy a bringa végén fel kell pörgetni a lábat, hogy a futáshoz meglegyen a kellő pulzus és lendület, így alig vánszorogtam ki a depóból, annyira ki voltam készülve, úgy elfáradtam a kerékpártól. A fordítóig (ami két és fél km-re volt) alig vonszoltam magam, de tényleg, rettenetes, 7-es átlag köridőt mentem, amitől fel vagyok háborodva, és haragszom magamra még mindig. Na jó, most már egy kicsit megnyugodtam, és mantrázom, hogy innen szép nyerni, meg hogy legalább tudom, mik a gyengéim, és a tudás birtokában vagyok, ami a jobb eredményhez kell. 

Egyre inkább úgy érzem, hogy divat ide vagy oda, ez az én sportom, változatos és érdekes, kidomboríthatjuk az erősségeinket, elfedhetjük a gyengeségeinket. 

Nagyszerű dolog ez, folyt. köv.

Dicsekedjünk!

Hajrá AFE

Egyre több visszajelzést kapok barátoktól, ismerősöktől, hogy a bejegyzéseim hatására kezdtek el mozogni. Valami motiváló erőt azért biztosan sugárzok, nem is, ez JEDI erő!

Nem vagyok ezzel egyedül, sokan képesek vagyunk rá. Nem is kell hozzá semmi más, csak a saját motivációnk, a lelkesedésünk és a közlésvágyunk (-kényszerünk :)). 

Az embereknek emberközeli példaképek (motivátorok) kellenek. Ha valaki ultramaratont fut rekord időkkel, az nagyon riszpekt, de kb. annyira hat meg, mint a holdra szállás. Nem tudok vele azonosulni, nem tudom hová tenni a dolgot. Iszonyú büszke vagyok az összes magyar sikerre, de attól, hogy Kovács Ági világbajnok lesz, én nem akarok úszó lenni, illetve nem attól akarok majd az lenni. Gyerekként persze teljesen más a helyzet, a gyerek olimpiai bajnok és világsztár akar lenni, az teljesen normális abban a korban. 

De legyünk őszinték: negyven felé közeledő vagy már negyvenen túli nők, asszonyok, anyák, fériak, apák másképp látják a dolgokat. Nekik a hétköznapi történetek kellenek, akik felállnak a fotelból, megelégelik a plusz 10, 20, 50, 60 kg súlyfelesleget, amit az élet rájuk pakolt, vagy a stresszt, a munkát, a családot, és elindulnak: szenvednek, utálják, de csinálják, néha (gyakran) megtorpannak, káromkodnak, visszaülnek, káromkodnak, felállnak, mert mégse jó így, csinálni kellene.

Kell a sikerek (igen, az is, hogy EGY kilométert futottam 10 perc alatt) beszámolója ugyanúgy, ahogy a kudarcok elmesélése is, érezniük kell, hogy akik sportolnak, azok is pontosan ugyanolyan emberek, mint ő. És igen, nekem is 42-es a ruhaméretem (lehet, hogy már csak 40-es :)), tutira plusz szájz vagyok, nagy a seggem, iszonyú sonkáim vannak, és ez így hiteles és emberközeli, akkor is az lesz, ha majd csak 38-as ruhákat fogok hordani. Mindjárt :)

De ott van például a DK, csak hogy messzebre ne menjek. Rengetegen csatlakoztak hozzá.

Arra biztatnék tehát mindenkit, hogy ossza meg minden örömét és bánatát, ami a sporttal kapcsolatban érte, hogy ezzel magán és másokon is segíteni tudjon. 

Aztán mikor az ember nem a mások történeteiből merít erőt, hanem ő maga lesz a JEDI erő, aki vonzza, hajtja, mozgatja az embereket, akkor már magától megy a szekér. Persze, akkor is lesznek kudarcok, akkor is simán visszafordulok ötszáz méter után, ha éppen rossz napom van, akkor is elolvasom és meghallgatom a többiek sikereit és kudarcait, de csodálatos az érzés, hogy hányan kezdik el miattam, hányan kérdeznek és hány embernek tudok segítséget nyújtani pusztán a saját sztorijaimmal.

Úgy lettem dobogós, hogy a
korosztályomban csak hárman indultunk :)

Én például - a nagyobb tömegrendezvényeket kivéve - szinte mindig utolsó vagyok. A falusi futóversenyen, a tereptriatlonon, a kisebb létszámú futásokon. De ez engem egyáltalán nem érdekel. Még mindig sokkal de sokkal menőbb vagyok, mint az, aki el sem indul! Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek versenyezni kell, nekem ez a heppem, szeretem magam kipróbálni, tudni, hogy mit bírok. Furcsán dolgozik bennem az adrenalin is, mindig azt mondják, hogy majd a versenyen mennyivel gyorsabb lesz az ember, hajtja a tömeg meg az izgalom. Na, hát én a legritkább esetben vagyok gyorsabb, mint egyedül. Szerencsém viszont, hogy egyedül is hajtom magam, nem sumákolom el az edzést, ha már belekezdtem (ha meg elsumákolom, akkor bevallom :)), nem azért állok fel a futópadra, hogy sétáljak egy fél órát, majd a szomszédasszonynak elmondjam kerítésen keresztül, hogy járok kondizni. 

Tényleg, nem is értem igazán ezt a lelkületet. Felnőtt emberek elmennek bármilyen edzésre. Fizetnek érte, akarják, saját önszántukból mennek oda. És nem adnak bele mindent. Azért fizetnek egy csomó pénzt, hogy ne csináljanak semmit. Küzdősportra járnak, de nyávognak a harmadik ütés után, hogy fáradtak. Kondiznak, de két lábtolás után leszállnak a gépről. Mi ez, ha nem motivációhiány? 

Repülök

Én úgy gondolom, hogy ha csinálni kell, akkor csinálom, és ja, nyilván belehalok, de utána mennyivel jobb érzés, hogy megtettem mindent, aztán vagy sikerül vagy nem. 

Nem vagyok egy maximalista, ezt a bélyeget senki nem sütheti rám. Amit szeretek csinálni, azt tisztességgel elvégzem, de a muszáj-dolgokat csak annyira, amennyire muszáj. A virágoskertemben mángold termett (kertészeti affinitásom nulla), azokat a növényeket szeretem, amiknek értelme is van, ilyen például a zöldség, rengeteg paradicsomunk lesz idén is, mert azt nagyon szeretem és hajlandó vagyok foglalkozni is vele. Amolyan elfogadó gazdálkodás a mienk, ami megél, maradhat, ami kipusztul, az úgy járt. Nem fogok senkinek könyörögni, ha egyszer nem érzi jól magát nálunk. 

Viszont aki jól érzi magát - legyen az növény, állat vagy ember -, annak igyekszem a maximális boldogságot megteremteni, szeretgetem, meghallgatom, motiválom, amit csak akar. 

Ez a kis intermezzo csak úgy jön ide, hogy magamat is pont így szeretem, ha már megéltem itt nálunk, akkor próbálom kihozni magamból a legjobbat, úgy szeretgetem és motiválom magam, hogy mozgok, újabb és újabb célokat tűzök ki, versenyeken indulok, hogy utolsó lehessek. Utolsónak lenni a legjobb. Az utolsónak mindenki drukkol! Garantált ováció :)) 

Ez a fotó a K&H félmaratonváltón készült. 2x7 km-t futottam. Vesegörccsel.

Mi lesz a férfiak gerincével?

Jelenleg a férjem az egyetlen férfi vendég a tornáimon. Már régebben is gondolkodtam rajta, miért csak nők járnak az órákra. Régebben egyszer-kétszer bemerészkedett fiú, de egy alkalom után otthagyott, és nem jelentkezett többé.

Névválasztás:

A gerinctréning, gerinctorna kifejezések mind olyan gyógytorna jellegűek, a gyógy-dolgok pedig a betegeknek valók, ugye? 

Amit az egyik teremben a nők step-aerobic órán zenére végeznek, az a másik teremben a cross-training néven eladható, ugyanúgy kitöréseket végeznek a step-padon előre-hátra, fellépnek, felugranak...

A fekvőtámasz a gerinctréningen is fekvőtámasz, annyi különbséggel, hogy nem a karhajlítás benne a pláne :-)

Csajos mozdulatok:

A férfiak attól félnek, hogy a tornán zenére kell mozogni, és táncos mozdulatokat kell végezni. Nem kell. Előfordulnak "lányos mozdulatok", de az embernek nincsenek csajos izmai, így mindegyik izomzat átmozgatása lényeges. Például a  csípőkörzés egy fontos mobilizáló gyakorlat, és a férfiaknak márcsak evolúciós szempontból is nagyon hasznos (ennek továbbgondolását rátok bízom).

Statikus és egyensúlygyakorlatok valamint a hajlékonyság:

Itt van például a plank (alkaros fekvőtámasz). Semmi bonyolult nincs benne, meg kell feszíteni a combizmokat, feneket behúzni (medencebillentés), hasizommal tartani és nem szabad beereszteni a felsőtestünket a vállaink közé, azt is tartani kell. Ennyi a gyakorlat. Kell hozzá koncentráció, testtudat és erős törzsizomzat.

A nők általában hajlékonyabbak a férfiaknál, így az egyensúlygyakorlatok sokszor könnyebben mennek nekik. Ugyanezen okból az összes olyan feladat, ami kicsit több rugalmasságot igényel, komolyabb kihívást jelenthet egy férfinak (nagyon sok a gyerekkorban elhanyagolt gerincferdüléssel, rossz tartással élő ember, nekik egy tisztességes magastartás is problémát okozhat, de említhetném a hason fekvésből felsőtest emelését vagy az oldalra csavarodást is). Sajnos nem szeretik, ha gyengébbnek és ügyetlenebbnek tűnnek hölgytársaiknál, ezért nem vállalják be a csoportos órán való részvételt.

Bíztatnám a férfiakat, hogy szedjék össze bátorságukat, nálam minden óra unisex. 

Ilyenkor ősszel-télen, az alapozási időszakban nagyon jó keresztedzés  a gerinctréning, jól megerősödnek a törzsizmok, igazi  szobrász szakkör, kockahasat és még annál is sokkal fontosabb izomzatot formálunk.